Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


gróf Széchenyi István: A magyar nyelv "részlet"

2013.05.27

  "De ha az ember, az okos, előrelátó, halhatatlan lelkü ember, bokros bizodalmatlansággal tekinti azt, a  mibül csak haszon folyhat; más részrül pedig a határtalan bizodalom álmaiba ringatkozik éppen akkor, midőn legközelebb a veszély, valjon mikép menthetni őt ki a szük s homály eszüség vádja alul? S nem áll-e valóban az oktalan s vak állat sora alatt? Hogy pedig soknak  bizodalom-körülti tehetsége nem nagyobb, - azt tökéletesen bizonyítja be a mult idő, s még a jelenkor is ! Hágy emlegeti, teszem például, az 1741- s 1761 közti időket, mint az ujabb magyar évrajznak legdicsőbb szakát; ámbár akkor nem gyuladás - azt nem mondhatni - hanem inkább vízkórság által már egy lábbal szinte koporsóban volt a magyarság, ezen egyedüli életszikránk;  s a nagy veszély, a közel mesemmisedés közben, leghatártalanabb bizodalomban, úgy szólván az egész nemzet mélyen aludt el; és mily feketén nézik viszont, az éppen most említett okoskodók a mai időt, s kivált a jövendőt; ámbár nem tagadhatni, hogy éltünk s állásunk garantiái ma nem csak sokkal nagyobbak, mint akkor valának, hanem nemzeti fejlődésünk s férfiasodásunk már minden haláli veszedelmen diadalmaskodott, sőt annyi fiatalságot s erőt mutat, hogy azok csak örülve tekinthetik a jövendőt, kik a szerencsét nem annyira cosmopolita czirkalmával mérik, ki az hirdeti: "ibi patria ubi bene" s nem bánja, bár mily szinü parókát nyomnak is a fejére s bármily nótára tanitják is, ha csak pénze s elég tehetsége van, hanem inkább a nemezetiség nemes kifejtésében keresik azt, s inkább ezen sor értelmét hordozzák keblökben: "minden becsületes szívnek legszentebb a hon."

 gróf Széchenyi István